Határmenti Hajdú Hagyományőrzés

Nyomtatás Küldés

Bocskai István szabadságharca


Bocskai István szabadságharca
I. Előzmények

Bocskai és a hajdúk szabadságharcát, annak okait és következményeit 1956-tól látjuk tisztán, amikor Nagy László történész az Országos Levéltárban az Eszterházy-család iratai között megtalálta Bocskai titkos, bizalmas levéltárát.

 

Van-e számunkra mondanivalója e szabadságharcnak? Kapunk-e eligazítást, megoldást a jelen problémáira és útmutatást a jövőre? Bocskai szabadságharca olyan örökérvényű igazságokban ad tanítást, példát, mint a hazaszeretet, a haza ügyéért való áldozatvállalás, a szabadság eszménye melletti kiállás, a nemzet sorsáért való áldozatvállalás. Van mit tanulni Bocskaitól, aki a teljes reménytelenségből kitörve tudta a szabadságharcát olyan sikerre vinni, mint rajta kívül egyetlen Habsburg-ellenes vezetőnk sem.

 

Bocskainak (1557-1606) hat leánytestvére és négy fiútestvére volt, akik vele együtt (11-en) elérték a felnőttkort, rajtuk kívül még öt gyermek született, akik kiskorukban meghaltak. Apja, Bocskai György I. Ferdinánd magyar király híve, Izabella királyné fogja. Anyja, lecskei Sulyok Krisztina a királyi főkomornyik leánya.

 

A XVI. és a XVII. században a szinte állandó háborúskodás színterévé vált Magyarországon és Erdélyben a főúri és a nemesi ifjak nagy többsége jóformán gyermekként sajátította el a katonáskodás alapelemeit. A lovaglás és a fegyverek használata mellett erődítéstanra, várharcra, vitézi bátorságra, engedelmességre és parancsnoklásra tanították a fiúgyermekeket. Bocskainak a komolyabb katonai ismeretszerzésre akkor került sor, amikor 1573-ban 17 esztendősen bekerült I. Miksa császár és magyar-horvát király nemesi ifjai, vagy más néven udvari testőrei közzé. Rövid időn belül Bocskai udvari tisztségviselő lesz és több ló tartására kap fizetést. Miksa udvarában elsajátította az államigazgatáshoz és a politikához szükséges alapismereteket is. Ekkor a Habsburg-udvar - Prága -, ahol ifjúságát töltötte az európai politikai élet egyik fő és rendkívül mozgalmas központja volt.

 

Apja, Bocskai György 1576-ban nagyot fordított fia életén, mert István otthagyta Prágát, a császári udvart és 19 évesen az erdélyi fejedelem szolgálatába állt.

 

A XVI. század végén és a XVII. század elején az erdélyi fejedelemség területén gazdasági elszigetelődés, a mezővárosi fejlődés megtorpanása, megállása, és a jobbágyterhek megnövekedése volt jellemző. Az erdélyi polgárság nem számított meghatározó politikai tényezőnek. Erdély török oldalon állása - a botcsinálta függetlenség / félvazallusság - biztosította a Portának nem csupán a magyarországi Hódoltság, de a két román vajdaság, sőt az egész Balkán-félsziget háborítatlan birtoklását is, aminek a fölismerését több nagyvezéri jelentés is alátámasztja. A szultáni hatalomra támaszkodó erdélyi fejedelmek szinte korlátlan urak voltak a rendek felett. A „zsarnokság" alatt élő erdélyi főurakat és nemeseket még a fejedelem vallási türelmi politikája sem vigasztalta.

 

A bel- és külpolitikai változások nem kerülték el Erdélyt annak a három Báthorynak (Kristóf, Bocskai sógora; Zsigmond, Bocskai unokaöccse és Gábor, akit Bocskai Rákos mezején utódjának jelölt) a kormányzása idején, akikkel Bocskai István a Habsburg-udvarból történt hazatérése után összeköttetésbe került. Bethlen Farkas erdélyi történész írja, hogy a Báthoryak családja mindig a vitézség példáját mutatta Magyarország királyai mellett. Kiemelkedő szerepet töltöttek be a magyar históriában. A főispánokat, országbírókat, főkapitányokat, erdélyi vajdákat, majd fejedelmeket adó családból a leghíresebb az a somlyói Báthory István, aki fejedelmi széke mellé elnyerte a lengyel királyi trónt is. A XVI. század közepén és második felében a magyarországi és erdélyi feudális társadalmi hierarchiában a hatalmas Báthory-família a tizenkilenc vármegye területén szétszórt 4299 jobbágyportájával az első helyen állt gazdaság és hatalom tekintetében. Ebből adódóan szinte törvényszerű, hogy a családnak nemcsak bámulói és hódolói, de irigyei, ellenségei és rágalmazói is akadtak bőven. (Elég ha a rosszhírű Báthoryak közül a szépséges Erzsébetre, a boszorkányperbe fogott Annára, és a „véres nagyasszonyra" Zsófiára gondolunk.)

 

Bocskai 1583-ban feleségül vette Varkócs Miklós ifjú és módos özvegyét Hagymássy Katát. A szomszédbirtokos, ifjú özveggyel kötött frigye egy összefüggő, tekintélyes partiumi birtok gazdájává tette Bocskait. Házas életének kezdetét birtokain töltötte a közügyekkel való bajlódással, birtokai igazgatásával és a politikával. A bihari nagybirtokos egyik szeme mindig Gyulafehérváron volt, hogy naprakészen tájékozódott legyen az ott történtekről ezen évek alatt is, amikor elvonulva gazdálkodott birtokain. Bocskai jól gazdálkodott, szinte évről évre növelte egy-egy faluval, kastéllyal vagy várral birtokát.

 

Báthory Zsigmond, a buzgó katolikus Báthory Kristóf, váradi főkapitány és a „kálvinista" Bocskai Erzsébet gyermekeként született. Báthory Kristóf fejedelem lesz, aki Zsigmond fia mellé Bocskait rendelte a „testamentumos urak" egyikévé. Bocskai olyan ember volt sógora Kristóf szemében, aki látott, hallott, tudós és szakértő, kinek erkölcse, szava, cselekedetei megtartása minden jó erkölcsre, tudományra és külső dolgokra való okosságra óránként való példa lenne.

 

1588-ban az erdélyi vezetőrétegbe tartozók nagy része úgy látta jónak, hogy a 15 esztendős Zsigmondot nyilvánítsák nagykorúnak azon kikötéssel, hogy tanácsosai beleegyezése nélkül semmit se tegyen. A nagykorúsítást kívánók közzé tartozott maga Bocskai István, a fejedelem nagybátyja is. Báthory Zsigmond egy 3-4 tagú tanácsadó testülettel együtt kormányzott. A hitbuzgó katolikus Zsigmond több hibája mellett számos adottsággal rendelkezett: több nyelven beszélt, zenei tehetsége volt, sokat színészkedett, kitűnően sportolt, lovagolt, vívott, lőtt célba, igen olvasott, tanult embernek számított, kitűnő szónok is volt.

 

A Báthoryak különböző indítékoktól vezérelve katolikus voltuk ellenére a régi állapotok fenntartása mellett kardoskodtak, támogatva sok protestáns erdélyi osztályos társuktól is. Álláspontjuk szerint Erdélynek a Porta oldalán kell maradnia mindaddig, amíg be nem következik a török kiűzése Magyarország területéről. A „törökpártiak"-nak vagy „törökösök"-nek nevezett erdélyi főurak és nemesek valójában ugyanúgy gyűlölték a török uralmat, mint a velük szembenálló „németesek". Az erőviszonyok a két tábor között 1594 nyaráig kiegyenlítettek voltak, ezután a „törökösök" rendelkeztek hatalmi túlsúllyal egészen a véres fordulatig.

 

1591 óta már hadüzenet nélkül folyt a Portával a későbbi „tizenötéves háború"-nak nevezett küzdelem.

 

1592 tavaszán ecsedi Báthory István helyett Bocskai István lett a váradi főkapitány. A 35 esztendős Bocskai István 1592. május elsején vette kézhez a kinevező okiratot a gyulafehérvári fejedelmi palotában. A korábbi fejedelmi rendelkezésekből és a kinevező okiratokból tudjuk, hogy a váradi főkapitány parancsnoksága alá tartozott Zsáka, Bajom, Sarkad, és Bély várak helyőrsége, és neki kellett állandó harckészültségben tartani Bihar-vármegyének és Várad városának katonaságát is. A hatáskörébe utalt fegyveresek összlétszáma mintegy 3000 katona volt, de ezt szükség esetén különböző mozgósítással, illetve zsoldba fogadással jelentékenyen növelni lehetett. Ez a tisztség nem csupán katonai teendőket rótt a viselőjére. Bihar-vármegye főispánjaként ő szolgáltatott igazságot peres ügyekben, és neki kellett biztosítania a törvényességet az egész vármegye területén. Mindezeken felül Zsigmond fejedelem szigorúan a lelkére kötötte a református Bocskainak, hogy „a katolikus keresztyéneket az ő helyekben, helyzetekben, amelyekben vadnak megtartsa, mindenek ellen oltalmazza". (Nagy László: Egy szablyás magyar úr Genfben, Hajdúböszörmény, 2000, 52. o.)

 

Az ízig-vérig magyar érzelmű református Bocskai István a nagyúrrá és Bihar-vármegye legnagyobb birtokosává lett váradi főkapitány azok közzé a magyar nagybirtokosok közzé tartozott, akik vagyonukat, hatalmukat nem csupán a maguk, hanem az ország, a nemzet javára igyekeztek hasznosítani.

 

Bocskait több ok együttes hatása tette a törökellenes harc hívévé. E vészterhes esztendőkben élet-halál harc folyt Magyarországon és Erdélyben a „kontyos" törökök ellen.

 

 

II. Bocskai szabadságharca a törökök ellen

 

Az 1593. szeptemberi gyulafehérvári országgyűlés a „törökösök" nyomására szembeszegült Báthory Zsigmond fejedelem és pártja háborús terveivel. Báthory Boldizsár az országos főkapitány állt a „törökösök" pártján. Az erdélyi sereg a nagyvezér minden fenyegetése ellenére sem vonult magyarországi „vérei" ellen. A „háborús párt" egyenlőre csak annyit tehetett, hogy biztatta a magyarországiakat az ellenállásra és a török ellenes harc folytatására, megcsillantva előttük a győzelem lehetőségét. A „háborús párt" tagjai az 1594 februárjában ülésező gyűlésen kijelentették, hogy a törökök keresztyén ellenes politikáját tovább szolgálni, segíteni nem más, „mint tulajdon keblünkbe tőrt döfni" és azokat segíteni, akiknek nem sokkal később „a magunk nyakát is oda kell nyújtanunk". Ha tehát a hazaszeretet mozgat minket, ha lelkünkben az üdvösséget és a szabadságot dédelgetjük most itt az idő, hogy engedelmeskedjünk Isten hívó szavának, levessük a nyomorult szolgaságot, amit addig szabadságnak neveztünk. (Szilágyi Sándor szerk.: Erdélyi országgyűlési emlékek, Bp., III. 336-337. o.)

 

A „háborús pártiak" mögött sorakoztak fel az udvari hadak, az erdélyi végvárak, a partiumi katonák, az egyre szaporodó szabadhajdúk és a székely közszabadok. A Báthory Zsigmond fejedelem mögött felsorakozó személyek és tömegek tábora ugyan jelentős hatalommal rendelkezett, de befolyásuk súlya nem szárnyalta túl a „törökösökét".

 

1594. augusztusának végén a fejedelem parancsára a „törökös urakat" letartóztatták, egy részüket kivallatták és kivégezték, mivel a fejedelem megölésére összeesküvést szőttek. A kivégzett és az életben hagyott, de elmarasztalt uraktól a fejedelem mintegy egymillió aranyforintot, 22 mázsa ezüst edényeket és hatalmas birtoktesteket kobozott el, amik mind a megindítandó török ellenes háborúhoz szükséges anyagi alapot növelték. (Nagy László i.m. 66 o.)

 

Bocskainak meghatározó szerepe volt nemcsak a törökellenes harcra kész erdélyi katonai tábor szervezésében, de az eredményes küzdelemhez szükségesnek ítélt politikai változások létrehozásában is. Bocskai a kivégzettek drága vére árán a keleti részeket (Erdélyt) a török ellen felfegyverezte. E nemzetközi cselekvésre akkor rajta kívül senki nem volt található. Bocskai látta, hogy a Habsburg-kormányzat nem képes a török kiűzésére és Erdély megvédésére.

 

1595-ben váradi főkapitányként és Zsigmond alvezéreként az egyik vezetője volt a Szinán pasa nagyvezér ellen Havasalföldre vonuló egyesült keresztyén katonai erőknek. Mint hadszervező, feladata volt a pénzügyi alapok, hadisegélyek biztosítása, az élelmezésről és a lótápról, valamint a fegyverzetről, hadiszerekről való gondoskodás, továbbá a műszaki és a tábori egészségügyi szolgálat megszervezése és a megfelelő létszámú hadsereg kiállítása. Zsigmond szavára Bocskai mellett Áron moldovai uralkodó és Vitéz Mihály, havasalföldi vajda is a törökellenes harcba kezdtek. Rudolf mindössze 1600 német fegyverest küldött, és 5000 lőfegyvert hadisegélyül. Bocskai 10000 fős sereg élén állt, Mihály pedig 8000 katona élén. A török főerők megállításához és visszaveréséhez a 20000 fősnél alig nagyobb erdélyi had nem ígérkezett elegendőnek. Zsigmond a fegyveres székelyek régi szabadságának visszaadását ígérte (ezt nem gondolta komolyan) s így ígérete nyomán mintegy 20-24ezer fegyveres székely sietet a táborba. E létszámnöveléssel a keresztyén erő bátran szembeszállhatott a nagyvezérrel és 90-100 ezer létszámú seregével. Amikor a keresztyén sereg 1595. szeptember 18-án megkezdte a lassú előrenyomulást Erdélyből Havasalföldre, és átkelt a Déli-Kárpátokon, a Tîrgoviştét és Bukarestet erős török helyőrséggel ellátó Szinán nagyvezér megindult déli irányba. A keresztyén hadsereget Erdélyből élelmezték. Az egyesült hadak október 16-án érkeztek Tîrgovişte alá, amely erősséget 4000 főnyi török helyőrség védett. A támadás harmadik napján Bocskai döntő rohamra indította az erdélyi katonákat, akiket közvetlenül ő vezényelt. Nagy véráldozatok árán sikerült áttörniük a palánkokon s felgyújtották a belső épületeket. A lángokban álló városban szörnyű élet-halál harc kezdődött. A török katonák, akik szinte mind egy szálig elestek nem adták olcsón az életüket.

 

Tîrgovişte bevétele után az egyesült sereg Bukarest felé indult, ahonnan Szinán október 20-án Gyurgyevó irányába folytatta a hazavonulást. Bocskaiék jó érzékkel partváltás közben támadták meg az ellenséget. Akkor amikor a török nagyobb része már az Al-Duna túloldalán volt. Ilyen körülmények között jelentős veszteséget is okoztak azoknak. Ekkor kezdte megismerni a keresztyén világ Bocskai István nevét.

 

Ha Erdély 1595-ben nem lép fel cselekvően a török ellen, az végzetes következményekkel járt volna nem csupán a Királyi Magyarország, véreink, de Erdély saját  sorsának alakulására is.

 

Már 1595 koraőszén az általános hadba vonulás idején is előfordultak összeütközések a közszékelyek és az előkelők között. Akadtak ugyanis olyan urak és nemesek, akik a fejedelmi szabadságlevél és felhívás ellenére sem voltak hajlandók a seregbe engedni a jobbágyi sorba vetett közszékelyeket. Azok a fejedelemre hivatkozva szembeszálltak uraikkal, s a falvakban félreverték a harangokat, ahogyan azt a parasztfelkelések alkalmával szokták. A közszékelyek túlkapásai, amely már-már egy általános parasztfelkelés árnyát vetítették előre gyors cselekvésre késztették az erdélyi urakat és nemeseket. Az országgyűlési bizottság semmisnek nyilvánította a fejedelmi ígéretet, mint kikényszeríttet intézkedést és felszólította a székelyeket, hogy térjenek vissza korábbi társadalmi helyzetükbe. A közrendűek azonban titkon összeszövetkeztek, és úgy döntöttek, hogy „ezerszer inkább meghalnak, mintsem előbbi uraiknak szolgáljanak". Aki nem tart velünk, azt „fejjel lefelé húzzák karóba".

 

Báthory Zsigmond fejedelem Prágába ment a jövő évi 1596-os hadisegély ügyében. Elmenetele előtt feleségét Mária Kriszternát és Bocskai Istvánt régensi hatáskörrel ruházta fel, és a kormányzati dolgok intézését ráhagyta, így Bocskainak kellett intézkednie. A történtek hallatán Bocskai nehéz döntés elé kerül. Attól tartott, hogy a fejedelem távollétében a székelyek mozgolódása veszedelmesebb háborúba torkollik, mint a török elleni harc. Ennek elkerülése végett az egyes területeket felosztotta a nemesség vezetői között, hogy idejében elejét vehesse a belső felfordulásnak. A kirendelt vezetők olyan utasítást kaptak Bocskaitól, hogy „a lázadás vezetőit szigorúan büntessék meg, az ártatlan tömeget pedig inkább megfélemlítéssel, mint fegyverrel kényszerítsék engedelmességre, ha csak a szükség mást nem követel". Ez az utasítás tág teret engedett a megtorlást végző parancsnokoknak a szabad döntésre, sőt még bosszúszomjuk kielégítésére is. (Baranyai Decsi János históriája (1592-1598), Bp., 1982. 301-306. o.)

 

A parancsnokok „kemény kézzel" sőt „ kirívó kegyetlenséggel" számoltak le a megígért és megszolgált szabadságukhoz ragaszkodó közszékelyekkel. Sor került a tömeges kivégzésre, sokat karóba húztak, sokat felakasztottak közülük. Napokon át folyt a letartóztatás és a kivégzés. Majd amikor abbahagyták az akasztást és a karóba húzást, kezdték az elfogottak orrát, fülét, kezét levágni, másokat a deresen úgy megvertek, hogy sokan bele is haltak. Ellenállásra csupán Háromszékben került sor, amelyet azonban Ravaszdi György - fejedelmi tanácsos, aki 1594-ben a kapott parancs szerint Báthory Boldizsárt és Kovacsóczy Farkast börtönükben megfojtott - rövid úton levert és véresen megtorolt. „Még a pogány sem tette volna ezt! Ilyen rútul bántak volt a szegény megszabadult, szabadságát visszanyert székelyekkel, kik Havasalföldön a török ellen mentek vala Báthory Zsigmonddal. Ez dolog farsangban lőn 1596-ban." (Mikó Imre - Szabó Károly szerk. : Erdélyi történelmi adatok, Kolozsvár, 1855-1862. I. 47. o.)

 

Bocskai 1596 február 17-én Zsigmondnak ezt írja: „ennyi zűrzavarnak leszállítása halál nélkül nem lehetett". Bocskai az alkalmazott megtorlásokkal megóvta az államot egy még nagyobb rossztól, egy országos zűrzavartól, a belháborútól.

 

1596 őszén a mezőkeresztesi csatában, majd Temesvár ostrománál az erdélyi hadsereg Zsigmonddal az élen, de székely katonák nélkül kudarcot szenvedtek. Az új nagyvezér Hasszán pasa arra kérte Zsigmondot, hogy térjen vissza a török vazallusi állapotba. Rudolf pedig azt akarta, hogy Erdélyt Habsburg-fennhatóság alá bocsássa. Zsigmond legfőbb titkos bizalmasa ebben az időben már nem Bocskai, hanem Jósika Zsigmond kancellár. Ez az eszes és fölöttébb buzgó katolikus férfi mindenben föltétlenül támogatta a fejedelmet, oly lépéseknél is, amit a református Bocskai nem tett volna meg. Például abban, hogy Zsigmond Prágában olyan kötelezettséget vállalt, miszerint jezsuitákat visz be Váradra, a kálvinizmus egyik fellegvárába. Ennek véghezvitelére éppen Bocskai váradi távollétlét akarta kihasználni, abban bízva, hogy helyettese, az egyszerű származású Király György vicekapitány nem mer majd ellentmondani a parancsának. Ám minden másképp történt. A végvári katonák hevesen tiltakoztak a tervezett „vallási merény" ellen, amire a fejedelem rendkívül szerencsétlenül reagált ezt írván: „Hitigazítás nem a ti dolgotok... mert valaki lészen kezdője (az ellenszegülésnek) ... egy istrángszálat (ti. akasztókötelet) meg nem kímélnek tőle. Nem paraszt emberhez illik a hitigazítás, sem vargához, sem szűcshöz, sem protestációval való fenyegetés egy pár bestye áruló kurvafiához!" - írta az öreg vicekapitánynak (Hargittay Emil szerk.: Régi magyar levelestár (XVI-XVII század). Bp., 1981. I. 306-307 o.)

 

Az erdélyi rendek szolgálatkész viselkedéséhez szokott Zsigmond nem vette figyelembe a végvári katonák egészen másfajta magatartását. Miután sohasem élt közöttük nem észlelte, hogy ennek a hadinépnek a soraiban tovább élt és virágzott a korábbi szabad vagy céhes szokások „demokratizmusa". Király Györgynek és katonáinak a megsértése azzal a következménnyel járt, hogy ez a „fővár" rövidesen elszakadt Erdélytől és csak 8 esztendő után tért vissza ismét a fejedelmi fennhatóság alá. Helyőrsége éveken át Rudolf királynak engedelmeskedett, s ez maga után vonta az egész Partium elszakadását is. Íme egy istentelen levél és Várad Erdély számára elveszett!

 

Mindezt csak elősegítette az a körülmény, hogy 1598 tavaszán Zsigmond hosszas habozás után lemondott a trónról és átadta Erdélyt Rudolf biztosainak. A megfélemlített erdélyi rendek most is szó nélkül tudomásul vették a fejük felett , megkérdezésük nélkül hozott döntést, amivel kapcsolatban fölháborodva írta Szamosközy István „Ez a gyülekezet nem országgyűlés, hanem valamiféle eszeveszett törvénnyel, joggal, ésszerűséggel mit sem törődő népesség, csődület... a szabadság helyét a szabadság árnyképe és csupán a látszat kedvéért mutogatott mása foglalta el... az erőszak lépett uralomra, és mindenkire rákényszeríttette, hogy meghallgassa és helyeselje, amit nem akart". (Szamosközy István: Erdély története 1598-1603. Bp., 1977. 70. o.)

 

Szamosközy szerint Bocskai is azok közzé tartozott, akik nem értettek Zsigmonddal egyet abban, amit Erdély elhagyásával és a németnek való átadásával kezdeményezett.

 

Rudolf „elmebeteg hóbortjait" csupán „engesztelhetetlen magyar gyűlölete" szárnyalta túl. Ellenreformációs politikája pedig egy táborba vonta a magyar nemességet a parasztsággal és a polgársággal. Így kezdeményeztek ezek a társadalmi rétegek közös harcot a német elnyomás és a velük szövetkezett katolikus főpapság ellen. Rudolf, Magyarország ügyeinek intézését testvéreire - előbb Ernő, majd Mátyás főhercegekre - bízta.

 

Bocskai az 1598-ban Erdélybe küldött királyi biztosokhoz kölcsönösen bizalmatlanul viszonyult. Részéről ez a bizalmatlanság nem is bizonyult alaptalannak, hiszen Istvánffy Miklós alnádor, Szuhai István címzetes csanádi püspök, Bartholomeus Pezzen császári tanácsos az első pillanattól fogva mellőzték őt. Mint „nyughatatlan elmét" megfosztották az országos főkapitányi tisztségétől, és mást neveztek ki váradi főkapitánynak. Nyílván nem sejtették, hogy ezekkel az intézkedésekkel a legfőbb erdélyi támaszától fosztották meg a Habsburg-házat.

 

A Habsburg-kormányzat biztosait nem csupán az egzisztenciájában negatívan érintett Bocskai fogadta bizalmatlanul, hanem a mérvadó erdélyi közvélemény jelentős része is. Olyanok, akik sohasem szerették Bocskait, inkább örültek mellőzésének, semmint bánkódtak volna amiatt. Számukra Erdély Habsburg-uralom alá kerülése a török elleni háború folytatását jelentette, ami újabb terheket ró majd a Magyarországnál is szegényebb erdélyi társadalomra. Amikor Bocskai 1598 nyarán először szembefordult a Habsburg-hatalommal mellőztetése miatt, és visszahozta Zsigmondot Erdélybe, mellé sorakoztak még olyanok is, akik egyáltalán nem kedvelték őt. A rendek egyszerű felkiáltással döntöttek Zsigmond visszahozataláról és újból felesküdtek a fejedelemre. Zsigmond Bocskait tárgyalásra Prágába küldte és rövid idő után Báthory András bíboros unokaöccsét Erdélybe hívta és számára átjátszotta a trónt.

 

Bocskai Prágából nem jött vissza Erdélybe, mert jól tudta, hogy ott somlyói Báthory András fejedelemsége alatt semmi jó nem vár rá. Az érmelléki szentjobbi várkastélyába húzódott feleségével együtt. Titkon ideszállítatta erdélyi váraiból az ágyukat és az ott raktározott tüzérségi lőszert.

 

Mihály, havasalföldi vajda 1599. október 28-án a sellembergi csatában legyőzi Báthory András fejedelem csapatát. A menekülő fejedelmet pedig a Báthoryakat gyűlölő székelyek megölték. Mihály Gyulafehérváron fejedelemnek ismerteti magát.

 

1601 április 3.-án az erdélyi országgyűlés újra fejedelemmé választotta a most már nyíltan török vazallusságot vállaló Báthory Zsigmondot. Básta osztrák tábornagy és Mihály 1601 augusztus 3.-án vereséget mért a fejedelem hadára. Ezután Básta részben bizalmatlanságból, részben féltékenységből orvul meggyilkoltatta a törökellenes harc kiváló katonáját Mihályt, és Erdélybe katonai-kormányzatot vezetett be.

 

A háborútól „megunakodott" erdélyi urak és nemesek Básta tábornagy kormányzását nem akarták, és folytatták a harcot a Habsburg-kormányzat ellen. 1602 nyaráig Báthory Zsigmond vezetése alatt küzdöttek, amikor ismét lemondva Prágába távozott, Székely Mózes (1550-1603) vezetésével, török segélyerőkkel harcoltak tovább. Az 1603-as átmeneti sikerek után, azonban Báthory István egykori hadvezére döntő vereséget szenvedett, és maga is holtan maradt júl. 17-én a Brassó melletti zernyesti csatatéren (Itt esett el Teleki Mihály (1634-1669) Apafi Mihály fejedelem kancellárja 35 éves korában.). Erre az erdélyi Habsburg-ellenes tábor tagjai vagy meghódoltak Bastának, vagy török földre emigráltak és ott „sugorogva" várták az idő remélt jobbrafordulását. Giorgio di Básta tábornagy a törökellenes harc „aranysarkantyús lovagja", e kor tehetséges hadvezére.

 

A Báthory Zsigmond utolsó lemondásával kezdődő időszakot „Básta-korá"-nak (1602-1604) nevezik. Ez időt teljes lét- és vagyoni bizonytalanság, valamint a leírhatatlan nyomor jellemzett. A gazdaságilag még Magyarországnál is fejletlenebb Erdély nem tudta megrázkódtatások nélkül elviselni a reázúduló háborús terheket. Básta írja egyik jelentésében, hogy Erdélyből nem jön be évente 100 ezer forintnál több állami jövedelem, ugyanakkor a fejedelemség török elleni védelmét szolgáló katonai kiadások meghaladják az évi 300 ezer forintot.

 

III. Bocskai szabadságharca az osztrákok ellen


A török elleni háború győztes hadvezére, a Habsburg-uralkodó kegyeit elvesztő ember a megmaradt partiumi váraiból szemlélte a történteket, de nem alakíthatta azokat.

 

Magyarországon és Erdélyben egyre nőtt a csüggedés és az elkeseredés a lakosság sorai között. Erdély és a Partium régóta - 1591-től - a „hadak útjává" vált. Thurzó György alsó-magyarországi főkapitány is úgy látta 1602 végén, hogy a császáriaknak „az hadakozáshoz is pénzek nincsen, népek elfogyott, elkedvetlenedett, elbetegesedett a pestis és egyéb betegségek miatt. (Thurzó György lev. - Kubinyi Miklós: Bethlenfalvi gróf Thurzó György levelei feleségéhez czoborszentmihályi Czobor Erzsébethez. Bp. 1836. II. k. 71. o.)

 

Bocskai ébren figyelt és eszmét cserélt a vele összekerülő kelet-magyarországi főleg protestáns főurakkal és nemesekkel. Így például összeköttetésbe kerül ecsedi Báthory Istvánnal, a buzgó katolikus Kátai Mihály kállói főkapitánnyal, Felső-Magyarország egyik leggazdagabb birtokosának a törökverő Homonnai Drugeth István fiával, Bálinttal, a dúsgazdag Mágóchy Ferenccel, Felső-Magyarország egyik kiváló katonai parancsnokával Rákóczi Zsigmonddal, Nyári Pállal a váradi főkapitányságban utódjával. Ezek különböző - vallási és egyéni - okok miatt szembekerültek a Habsburg-kormányzattal. Váradi főkapitányként már a 90-es évek elejétől szoros kapcsolatban volt Debrecen elöljáróival.

 

Bocskai felismerte, hogy még a töröknél is nagyobb veszélyt jelent a Habsburg-udvar alkotmány ellenes, kifosztó és osztrákosító-németesítő törekvése!

 

Az általános - főként vallási - sérelmeken túl Bocskainak volt egyéni oka is a „busongásra". Erdélyből éppen „nímetessége" miatti száműzetése ellenére hasztalan kérte az Udvart, hogy kapja vissza a Básta tábornagy kormányzása alatt lévő területen fekvő elkobzott birtokait. 1604. június 12-én Bocskai azt írta Rudolfnak: a kért erdélyi jószágok és várak visszaadása lehetetlen. A birtokok nagy része már más tulajdonosok kezére került, másfelől sajnos hadászatilag fontos volt, hogy német katonaság legyen Bocskai erdélyi váraiban, akiket az erősséghez tartozó birtokok tartottak el.

 

Básta tábornagy, ez a nyugat-európai hivatásos zsoldos főtiszt igyekezett maradéktalanul teljesíteni a kapott parancsokat. A tábornagy több levele azt erősítette, hogy Erdélyben a Habsburg-kormányzat helyzete megrendült. Básta maga is szívesen elhagyta Erdélyt, amikor az uralkodói parancs az alsó-magyarországi hadszíntérre szólította őt 1604 tavaszán.

 

A bihari nagyúr valójában saját elhatározásából tette meg a kezdeményező lépéseket a Porta felé. Akkor, amikor értesült arról, hogy közelesen nem remélheti az elkobzott erdélyi birtokai visszaadását a Habsburg-kormányzattól, s rádöbbent, hogy „igen vékonyan vagyon ű az németnél". Úgy gondolta, ha az uralkodó nem adja vissza a birtokait, akkor megteszi azt a Porta. 1603-ban a Perzsa hadszíntéren (Lepantói csata) a törökök nagy veszteséggel legyőzettek. De e mellett a fő gond itt is - akárcsak a császári hadvezetésnél - az egyre krónikusabbá váló zsoldhiány volt, de megfogyatkozott a harcra kész és alkalmas katonák száma is.

 

1604 kora tavaszán Bocskai, Murat nevű rabja vitte magával a tiszántúli nagyúr szóbeli felajánlkozását az erdélyi fejedelmi tisztség betöltésére. A török vezetés kedvezően fogadta az ajánlatot. Bocskai újabb szóbeli üzenetében kifejtette, hogy készen áll egy török támogatást élvező Habsburg-ellenes harc vezetésére, ha a császár nem vonja ki önként a katonaságát Erdélyből. I. Ahmed szultán Lalla Mohamedet nagyvezérnek nevezi ki, aki a szultán parancsára levélben arra kérte Bocskait, hogy mielőbb jöjjön török felségterületre a fejedelmi jelvények és a katonák zsoldjára szükséges pénz átvételére.

 

Rudolf az 1604. július 2.-án kelt rendeletével, azonnali hatállyal visszaadta Görgény és Vécs vára kivételével Bocskai minden elkobzott erdélyi birtokát. Bocskai erdélyi birtokainak visszakapása után azonnal fölhagyott korábbi tervével, megszakította a tárgyalások fonalát mind a törökkel, mind az erdélyi emigránsokkal. A Habsburg-uralkodó legújabb kegyét elnyerő és élvező császári és királyi tanácsosként sok év eltelte után Erdélybe utazott, hogy megszemlélje visszakapott ottani birtokait.

 

Az ifjú Bethlen Gábor az erdélyi törökpárti emigránsok vezetője mindezek dacára mégis Habsburg-ellenes felkelésbe vezette az óvatos bihari nagyurat. Az erdélyi birtokairól hazafelé tartó Bocskai szeptember 20.-án Szatmáron értesült arról a hírről, miszerint valami olyan levél került gróf Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány birtokába, amely leleplezte az ő korábbi török tárgyalásait. Bocskai alig ért Sólyomkő várába, kézhez kapta Belgiojoso levelét, amiben az őt a rakamazi táborba hívta tanácskozásra a török elleni teendőkről. Valójában Bocskai tanácsán kívül kölcsönt szeretet volna kérni a katonák zsoldjára. A tiszántúli nagyúr nem ment el, de levelet írt, és úgy döntött, hogy megteszi a szükséges önvédelmi előkészületeket. Ha egyszer határozott valamiben, akkor gyorsan cselekedett is. Lóhalálában vágtató futárokkal Sólyomkő várába rendelte magánvárainak kapitányait: Örvéndy Pált Nagykerekiből, Székely Ferencet Szentjobbról, és más meghitt embereit megbeszélésre. A törökföldi erdélyi emigránsok levele már kezében volt, melyben leírták, hogy fejedelemmé akarják tenni. E sólyomkővári megbeszélés valószínűleg szeptember 29-én lehetet. Azt akarta kipuhatolni, hogy mennyiben számíthat kapitányaira és környezetének más tagjaira. A gyűlés többségi határozatot hozott a fegyveres ellenállás mellett a vallási sérelmeik védelmére. Bocskai úgy döntött, hogy kér török segítséget, de inkább magyar katonákat, hajdúkat fogadd szolgálatába, akiket már megismert váradi főkapitány korában és Erdélyben is vezetett 1599 végén. Bocskai tudta, miként kell és lehet bánni ezzel a sokat rakoncátlankodó, ordas, marcona hadinéppel. Tudta, hogy erre az eddig főként Habsburg-szolgálatban török ellen harcoló bátor hadinépre építheti a Habsburg-ellenes harcát is. A nagykereki környékén tanyázó szabad hajdúk megnyerése és védelembe állítása Örvéndy Pál kapitányra hárult, aki sikerrel és ígéretéhez híven járt el a reábízott feladatban. Bocskai fegyveres ellenállásra való tervét Székely Ferenc szentjobbi várkapitány, Pozsgay Lázár udvarbíró és Fráter István Bocskai titkára és rokona, Concini váradi vicekapitánynak elárulták. Az alkapitány 600 katonával október 2-án Szentjobbot - amely pedig fő lakóhely, nagyon szép alkalmatossággal való erősség volt - kardcsapás nélkül birtokba vette. A szentjobbi sikeren felbuzdulva Concini 400 katonával Nagykereki alá vonult, hogy azt is birtokba vegye. Itt nem járt sikerrel, sőt sok vérveszteséggel kellett október 5-én elvonulnia a várfalak alól. Maga Concini is megsebesült.

 

Belgiojoso az első hírre hozákezdett a Bocsaki elleni támadás megszervezéséhez. Bocskai Belgiojosohoz írt levelében kijelentette, hogy kész élete árán is megvédeni a várait bármely - tehát a császári - támadókkal szemben is. Felszólította Belgiojosot, hogy azonnal adja vissza Szentjobbot és az ott lefoglalt javait. Belgiojoso az osztrák hadseregeket Adorján várába táborba rendelte, hogy az összevont hadsereggel Nagykereki várát földig lerombolja. Íme az összevont sereg: Tomaso Cavriolo ezredes az erdélyi császári katonaság parancsnoka (Básta utódja), és a várakból kivonható katonái 3500 lovas és gyalogos; gróf Dampierre ezredes és Temesvárról jövő hadserege 2500 lovas és gyalogos; Pezzen ezredes és Rakamazból jövő serege 3600 (600 lovas és 3000 gyalogos katona); a váradi helyőrség katonái 600 katona és a kassaiak. Belgiojoso több, mint 10000 katonára számított. Gróf Dampierre ezredes a török ellenes harcok, majd a harmincéves háború (1618-1648) kiváló katonája és a hajdúk egyik nagyrabecsülője volt. Belgiojoso főkapitány ultimátumot adott Bocskainak. Ez az olasz származású gróf közepes szellemi képességű és átlagos katonai képzettségű zsoldostiszt lebecsülte ellenfelét, Bocskai személyét, képességeit és a magyar vitézlő népet. A bihari nagyúrnak sorsdöntő jelentőségű volt, hogy a pillanatnyilag még szétszórt erők egyesülését haladéktalanul megakadályozza.

 

Bocskai Sólyomkő várából titkon Nagykerekibe sietett. Az volt a célja, hogy minél közelebb kerüljön az ellene gyülekezőkhöz, s azok egy részét - a hajdúkat - oldalára vonva ő kezdeményezzen támadást az erő összpontosítás megakadályozására. A hajdúkatonákban bízott, akik gyermekkoruk óta „karddal keresték a kenyerüket". Bocskai szép biztatások helyet értékes ajándékokat küldött a hajdúk magatartását meghatározó kapitányaiknak és zsoldot, valamint gazdag „sákmánt" ígért a rendszertelenül fizetett közkatonáknak. Bocskai megbízottai természetesn hivatkoztak a hajdúk protestáns voltára is, azt állítva, hogy Belgiojoso amiatt üldözi urukat, mert az nem akar katolikussá lenni. E mellet azzal a titkos céllal vonja össze a hadakat Adorjánnál, „hogy mindenkit a katolikus hitre térítsen és aki ellenkezik azt kiírtsa"- olvashatjuk Belgiojoso írásaiban (jelentésében és leveleiben). A hajdúk a „magok nemzetinek hóhérai nem akarván lenni" átálltak Bocskaihoz.

 

A Belgiojoso szolgálatába álló hajdúk nyílt színvallására október 14.-én este került sor. Akkor, amikor Lippai Balázs, Németi Balázs, Ibrányi Ferenc, Dengeleghy Mihály és Szénási Mátyás kapitányok embereik nevében hűséglevélben (hitlevélben) kötelezték el magukat „Az nagyságos vitézlő Bocskai Istvánnak, ez köröszténysignek s az mi Országunknak, s ídes Hazánknak, legfőképpen az egy Igaz Hitnek (ti. a protestántizmusnak) oltalmazására". Hitelevelüket ezekkel a szavakkal zárták: „Isten minket úgy segilljen, hogy hű s igazak leszünk az Nagyságos Bocskai István úrnak minden vitéz dolgaiban Hazánk megmaradásájért." Ez az eskűszöveg 1956-ban került napfényre Bocskai titkos levéltárából (Hadtörténeti Közlemények, 1956. 3-4 sz. 315. o.)

 

Bocskai a köleséri szabadhajdúk - Egry István vezetésével - majd a Belgiojoso alatt ellene vonulók megnyerésével gyökresen meg tudta fordítani a helyzetett és a kilátásait. A „szablyás magyar úr" kiváló politikus és rendkívüli katonai stratégiai érzékkel is rendelkezett.

 

Pezzen ezrede - gyalogosok (3000 katona) és sziléziai lovasság (600 lovas) - 1604. október 14.-én éjjel (éjnek éjszakáján) elindult Álmosdról az Ér mocsarain és gázlóin át, hogy Biharfélegyházánál találkozzon az Adorján várából szintén elindult és Nagykereki alá vonuló ezredekkel. Bocskai és a köleséri 300 hajdúvitéz,valamint a Dampierre seregéből hozzáállt 1500 hajdúkatona a Diószeg melletti Egyedi erdőben, és az erdő melletti bozótokban, füzesekben és nádasokban elrejtőzve várták Pezzen hadoszlopát, akik több ágyút is magukkal hoztak. A támadást maga Bocskai vezette. Elhangzott az ősi csatakiáltás: „Hajdúvitézek! húúúj, húúúj, rááá!" Bocskai már az első rohammal kétfelé akarta vágni (szakítani) a menetelő osztrák hadoszlopot. De azok minden rohamot visszavertek és szekérvárat alakítottak. A hajdúk halált megvető bátorsággal harcoltak. A nehézlovasok és gyalogosok (ágyúsok és puskások) többször is visszaverték a hajdúkat, de azok Bocskai buzdító szavára újra és újra rohamra mentek. A hetedik támadáskor az osztrákok lőszeres szekere felrobbant. Ez megbontotta a szekérvárat és Bocskai a végső, nyolcadik győzelmi rohamra vezényelte vitézeit. A nagy résen a hajdúk behatoltak a szekérvárba és rövid, de véres kézitusában, kétkezes közelharcban „mind levágják őket" - írta Szamosközy. Pezzen ezredes megsérült és foglyul esett. Hajnalra lett vége a győztes, diadalmas csatának. A kiváló magyar hadvezér a XVII. század legnagyobb magyar hadisikerét aratta. Nyílt csatában a jól felfegyverzett osztrák hadsereget legyőzte, megsemmisítette.

 

Belgiojoso Váradra ment, onnan Kassa felé. Hadserege útközben felbomlott és a kassai polgárok nem engedték be Felső-Magyarország fővárosába az egykor rajtuk basáskodó „király képét", s kicsiny megmaradt csapatával Szepesvárba menekült. Bocskai tudta, ahhoz, hogy az erdélyi várak császári őrsége meghódoljon, el kell vágni őket utánpótlási vonaluktól, ami csak Felső-Magyarország birtokbavételével lehetséges. Hajdúserege Debrecenen és Tiszalökön át Kassára vágtatott, ahol október 30-án kaput nyitottak. Ezzel Felső-Magyarország politikai és hatalmi központja harc nélkül a fegyvert fogó szablyás nagyúr hatalmába került, ami óriási lendületet adott a Habsburg-ellenes mozgalomnak. Bocskai a tiszalöki táborban október 26-tól november 7-ig volt. Mozgalma itt alakult át országos méretűvé, Felső-Magyarországra és Erdélyre kiterjedő szabadságharccá. Október utolsó napjaiban itt csatlakoztak hozzá az erdélyi emigránsok, továbbá Felső-Magyarország legnagyobb birtokosa Homonnai Drugeth Bálint és Mágóchy Ferenc, akiket vármegyék nemessége követett. Tiszalökön szerveződött és alakult meg a felkelés katonai vezérkara, melynek tagjai Rhédey Ferenc, Kátay Mihály, a legtapasztaltabb hajdú főkapitányok és mások.

 

Bocskai ünnepélyesen bevonul Kassára. Sok vár és város Bocskai mellé áll és hűséget esküszik. Básta tábornagyot a hajdúk ellen vezérlik. Bocskai úgy nyilatkozik udvari papjának, Alvinczi Péternek: „Az mely táska (ti. Habsburg kormányszervek uralma) egyszer az mi nyakunkat, és az magyar nemzetség nyakát igen megcsiszolta vala, kinek hordozását el is untuk vala, semmiképpen nyakunkba azt bizony újolag nem vehetjük..." (Benda Kálmán: A Bocskai szabadságharc. Okmánytárral. Bp. 1955. 143. o.)

 

Bocskai és hajdúvitézei egész télen csipkedték és háborgatták az ellenséget azért, hogy így kiűzzék őket Felső-Magyarországról. Az uralkodó 1604. december 21.-én arra utasította Bastát: lehetőleg békés úton számolja fel a mozgalmat. Bocskai maga sem zárkózott el a békés megoldástól, ha visszaállítják Erdély Habsburgoktól független státusát és elismerik őt fejedelemnek, mint korábban a Báthoryakat. Miután a Habsburg-vezetés hallani sem akart Bocskai kívánságainak a teljesítéséről, az 1604. decemberében megindult hadműveletek 1605. februárjában teljes erővel folytatódtak. Básta utánpótlástól elvágva, protestáns zsoldosainak zúgolódását figyelembe véve már csak az engedélyre várt, hogy megkezdje a visszavonulást. Jó katona volt, aki belátta, hogy hasztalan nyert meg 1604. novemberében két ütközetet Ozsgyánál és Edelénynél, magát a háborút elveszítette. Jó hírek érkeztek Kassára a Partiumból és Erdélyből. Az első hadisiker az erős Szatmár megvétele volt, amit főként a halált megvető katonáknak állt jobbágyok vívtak. Kezére került Kővár, Lippa, Borosjenő, Lugos, Karánsebes, Gyalu.

 

Bocskai a közszékelyeknek hites emberekkel megüzente, hogy fátylat kíván borítani a múltban történtekre - köztük a törökös urak, nemesek felmészárlására, és a közszékelyek nemes ellenes véres farsangjára is - és ha hozzá csatlakoznak, régi szabadságjogaikat nemcsak elismeri, hanem megvédi mindenkivel szemben is!

 

A székelyek és az erdélyi vármegyék többsége elismerte őt fejedelemnek. A keleti részen csupán Huszt várában volt császári őrség, Felső-Magyarországon pedig Tokajban, Eperjesen és Murányban. Ezek azonban elszigetelődtek - akárcsak a Váradon lévők - s kapunyitásuk csupán idő kérdése.

 

Bocskai, hogy megnyerje a Habsburg-ellenes küzdelem számára ecsedi Báthory István országbírót ezeket írta: „Minden birodalomnak legnagyobb erőssége az egység... Kegyelmedet penig minden időben nem úgy mint barátomat vagy atyámfiát, hanem mint édesatyámat úgy tartom, úgy tisztelem és úgy becsülöm, az kegyelmed jó tetszésén és tanácsán én akarok járni - írta a vele közel egyidős főúrnak." (Magyar történelmi tár. Pest. XIX. k. 64-66. o.)

 

1605 februárjában a nyárádszeredai országgyűlés a történelem formáló Bocskait Erdély fejedelmévé választotta, a szerencsi országgyűlés pedig -áprilisban- Magyarország fejdelmévé. A szerencsi országgyűlés meghívó-levelében Bocskai ezt írta: csak azokrúl kell végezni kegyelmeteknek, mint állhassunk az ellenségnek ellene, hogy az kegyelmetek szép hazája megcsendesedjék és épüljön is. (Királyi Árpád szerk.: Magyar országgyűlési emlékek, Pest, 1855-től XI k. 144-145. o.)

 

Alvinczi Péter, Bocskai udvari papja így örökítette meg a szerencsi országgyűlés hangulatát: „Ahány embert csak láttam ebben a gyülekezetben, nem volt senki, aki vissza tudta tartani örömkönnyeit miként a fiak szoktak örülni, ha apjok visszatér." (Alvinczi Péter: Történeti feljegyzései. Ráday Gyűjtemény, 1955. évi Évkönyve, 13. o.)

 

A partiumi birtokosból két fejedelmi cím birtokában európai méretekben is egyre inkább számon tartott független uralkodó lett. Szavára, cselekedeteire nemcsak egy nemzet figyel és igazodik, de befolyásolni tudja az európai folyamatok alakulását is.

 

Bocskait 1605. szeptemberében (14) a medgyesi templomban beiktatják az erdélyi fejedelmi székbe (Ez év nyarán (2011) Medgyesen Bocskainak bronz mellszobrot állítottak.). A szabadságukban megerősödött közszékelyek a nemzeti ügy diadalra juttatóját látták benne. Bocskai bátran kiállt a magyrság és a protestánsok érdekei mellett. A két ország választott és beiktatott fejedelme Erdélyből - ahol utoljára járt - megindult Magyarország felé, hogy részt vegyen a Buda melletti Rákos mezei találkozón a nagyvezérrel, ahová nehéz szívvel ment, de ki nem térhetett előle. Helytartóként az öreg Rákóczi Zsigmondot hagyta Erdélyben, aki egy szász krónikás megfogalmazása szerint „idős jámbor úr volt, rendben tartotta az országot, és nem tűrte a katonák féktelen cégét". (Hangay Zoltán: Erdély választott fejedelme Rákóczi Zsigmond. Bp. 1981. 167. o.)

 

Bocskai 1605. november 11-én Rákos mezején átveszi Lalla Mohamed nagyvezértől a szultántól (I. Ahmed) küldött koronát. Ő a korona varázsa alól ki tudta vonni magát. Neki ekkor olyan tekintélye volt a Portán, amilyen egyetlen erdélyi fejedelemnek sem, akkár előtte, akár utána. Ennek a nagy tekintélynek fő oka abban a 60000 szablyában és vitéz hordozóiban, forgatóiban volt, akik fölött Bocskai parancsolt.

 

Bocskai tehát 60000 szablya fölött rendelkezett, Rudolf pillanatnyilag alíg számolhatott 20-25ezer zsoldoskatonánál többre. Azok nagyrésze is várakba beszorítva, a mozgó had jó része pedig demoralizálódott, elkedvetlenedett. Alsó-Magyarország katonai központja Érsekújvár is kaput nyitott magyarországi generálisának Homonnai Drugeth Bálintnak.

 

Bocskai szabadságharcával az össznemzeti érdekeket szolgálta. Az alkotmányos szabadságot harcolta ki és ezt törvényben biztosította. Két év alatt visszaállította az eltiport hazát.

 

Hála Istennek, hogy Bocskai szabadságharca ma is keresztyén és nemzeti öntudatra ébreszt és nevel.

 

IV. Bocskai békeharca

 

A keresztyén Európa a XVII. század elején vallási-politikai ellentétektől volt terhes. A Habsburg politikában a török ellenes harc mellé erőszakos protestáns ellenesség is járult. A szablyás magyar úr a katolikusoktól nyomorultan zaklatott protestáns egyházak védelmére és a nemzet szabadságának kivívásáért fogott fegyvert. Bocskai és a hajdúk Habsburg-ellenes felkelése, - Isten kegyelméből - vallási szabadságharccá lett. Szabadság- és békeharcához tartozott a szerencsi országgyűlés Kiáltványa is. Ez a szabadságért fegyvert fogott magyar rendek kiáltványa Európához 1605 tavaszán. Az Európa vezetőihez és népeihez intézett kiáltvány véd- és vádirat Rudolf és kormánya ellen. A véd- és vádirat lényegi okfejtése abban foglalható össze, hogy a Habsburg-kormányzat - kihasználva a nemzet háborús lekötöttségét és meggyengülését - hátba támadták a magyarságot. A tizenöt éves háború idején (1591-1606 között) a Kárpát-medencében tömegek haltak éhen, vagy pusztultak el járványos betegségekben. A kiáltvány a magyarok végső elkeseredését volt hivatva közölni, és megindokolni azt, hogy teljesen reménytelen helyzetbe jutva, miért adták föl korábbi elszánt török ellenességüket és váltak kényszerből a Porta szövetségeseivé. Magyarország, Európa védelmezője volt. Az 1505. évi rákosi országgyűlés végzése büszkén hirdette, hogy „ezen ország a keresztyénség pajzsa és bástyája, amelyik saját vérének hullásával oltalmazza a keresztyénséget." Bocskai a haza felszabadításáért, függetlenségéért és a vallásszabadságért fogott fegyvert a császár ellen. Az ország - Királyi Magyarország és Erdély - egyesítéséért, az állam egységéért harcolt. Őseink a törökök elleni harcukat nemcsak hazánkért, de az egész keresztyén világ érdekében vívták. S e harc közben sajnos elveszítettük országunk nagy részét. A végsőkig elcsigázott magyaroknak áldozatvállalásukért rút hálátlansággal fizettek: több erőszakosságot szenvedtek el a császári seregektől, mint az ellenségtől. Bocskai és tanácsadói jó külpolitikát folytattak a keresztyén országok felé, aminek meg is lett az eredménye.

 

A korponai országgyűlésen határozat született a császár és a magyarok között létesítendő fegyverszünetről. 1605 végére nemcsak a magyarok és németek, de a törökök is teljesen kimerültek és mindenki csak a békét óhajtotta. Mi magyarok tudjuk a legjobban azt, hogy a háború csak azoknak kedves, akik nem ismerik. Bocskai a korponai országgyűlés békefeltételeit elküldte a Habsburgoknak. Rudolf császár és király nem akarta tudomásul venni, hogy Magyarország nagy része és Erdély már nincs a hatalmában. A béketárgyalások a Habsburg részről Mátyás főhercegen keresztűl folytak. I. Ahmed szultán boldogan írta 1606. július 22.-én Bocskainak: minekünk is a békességhez akaratunk vagyon. A békekötésben a nemeslelkű Bocskaié lett a döntő szó. Ő Rákosmező és Korpona után európai szintű hatalmi tényezővé lett. Mind a Habsburg, mind a török vezetés tőle várta a számára kedvező és elfogadható megoldást.

 

1606. június 23.-án megszületett az I. Bécsi békének nevezett egyezmény. Ebben a Habsburg fél teljesítette Bocskainak és híveinek szinte valamennyi kívánságait.

 

November 11-én a törökök és Habsburgok - tizenkét napig tartó egyezkedése után - húsz évre szóló fegyverszünetet írtak alá Zsitvatorokban. A 15 pontból álló egyezmény értelmében a Habsburg uralkodó mentesült a további török adótól. Ezen békeegyezmény aláírása után Váradot a császári őrsége átadta Bocskai megbízottainak.

 

December 13.-ra az ekkor már súlyos beteg (máj- és veseelégtelenség) fejedelem országgyűlést hívott össze Kassára, amelyben újból, végérvényesen megerősítette a határozatokat, némi módosításokkal. E szerint a vallásgyakorlat szabadságát a falukra is ki kell terjeszteni, törölni kell az I. Bécsi béke szövegéből ezt a megkötést: „a katolikus vallás sérelme nélkül",...Jezsuiták ne tartózkodjanak az országban...Magyarország és Erdély között örökös szövetség jöjjön létre, és Erdély küldjön követeket a magyar országgyűlésre. (Magyar Törvénytár 1526-1608. Bp. 981-995. o.) A Habsburgok nagyon nehezen, de elfogadták e módosításokat és aláírták a végső békeszerződést. A bécsi béke által Bocskai kivívta a vallásszabadságot, valamint az alkotmányos és nemzeti szabadságot. A református fejedelem nem engedett a protestánsok jogaiból, de megóvta a katolikusokét is. Bocskai végső célja: Erdélyt és Magyarországot függetlenné tenni a töröktől és az osztráktól!

 

Bocskai szabadság- és békaharcához tartozik még a hajdúk nemesítése és letelepítése (9254 fő), többnyire saját birtokain, és a székelyek régi szabadságjogainak megadása, és megtartatása. 1606. júniusában (22) szigorú parancsba adta Rákóczi Zsigmond gubernátornak, hogy: az szabad székelyeket mind személyekben, jószágokban mi számunkra megőrízzék az Capitánok!

 

A fejedelem, a hajdúk letelepítésének megkezdésével és a székely szbadság visszaállításával nem csupán társadálmi igazságtételt hajtott végre, de biztosított utódainak olyan fegyveres alapot, amelynek a költségei nem haladták túl anyagi lehetőségeiket.

 

Utolsó áldott harcát végrendeletében vívja: jó lelkiismerettel meghagyom, s írom, szeretettel intvén mind az erdélyi és magyarországi híveinket az egymás között való szép egyességre... mindenben oltalommal, segítséggel legyenek egymásnak, mert tudott dolog az, hogy az visszavonással (széthúzással) nagy birodalmak is elromlanak, viszont az egységgel kicsinyek is nagyra nevekednek...Úgy legyen!

 

Bihardiószeg, 2011. szeptember 2

 

Gellért Gyula

lelkész

 


Támogatók
Projekt vezető: Érmelléki Református Egyházkerület     Projekt partner: Kárpátia 2000 Egyesület